Az egész agyalás akkor kezdődött, mikor Timinek köszönhetően meghívást kaptam egy nagyon kedves, nyílt szívű és nem utolsó sorban csodaszépen fogalmazó lány blogjára. Lavinát indított el bennem, ami azóta is robog lefelé. Többek közt az anyaságról, szülésről, családról, tiszteletről, gyermekről. Ezek után nem meglepő gondolom, hogy alig 4 óra alatt végigolvastam az összes bejegyzést nála :)
Olyan csodaszépen ír a szüléseiről, hogy hosszan megkönnyeztem. És azon kezdtem gondolkodni, mi lehet a fő oka, hogy bár tudok azonosulni azzal, hogy miért lehet jobb otthon szülni, én magam nem tenném. A biztonságérzet. És nem feltétlenül orvosi szempontból, hanem nekem még hiányzik egy olyan otthon kialakítása, ahol meg merném tenni. Otthon- a szó minden értelmében. Ez is egy a sok cél közül.
Azért előhozta belőlem a szépséges emlékeket is, mert hiába, hogy messze nem volt háborítatlan egyik szülésem sem, mégis gyönyörűen szelektált az agyam és a szépek jutnak eszembe. Mert Vikinél volt oxis injekció, mindenféle fincsi altesti előkészítés és természetesen gátmetszés is. Dórinál volt jeges félelem, mikor lezuhant a szívhang és gyógyszerrel sem jött vissza, így azonnal műtőbe vittek. De Vikinél arra emlékszem tisztán és élesen, milyen csodálatos volt az, mikor kicsusszant. Dórinál pedig imádtam, hogy császár mellett is azonnal mellre tették, amint kitoltak a műtőből és némi párnás segítséggel szoptathattam, meztelen bőrünk összeért és nem sírt, csak szopizott szépen. Jó volt, hogy hiába voltam Vikimmel fiatal, tapasztalatlan anya, mégis jött minden ösztönösen. Azóta visszatérő vendég az az édes gyomor-szívtáji remegés, amit akkor érzek, ha ránézek valamelyik lányomra (ez alól az igazi tébolydás reggelek a kivételek, mikor 5 évesen kamaszhoz illő pimaszsággal beszél és viselkedik Viki- no, olyankor ritkán jön az az édes remegés :D , de ez is cél- nyugodtan viselni ezt, nem belemenni ezekbe a játszmákba, ahogy Timi tanácsolta nekem még régebben. Timi, már csak azt áruld el nekem kérlek, hogyan ne menjek bele? :D )
Néha úgy érzem, kevés vagyok ahhoz a felelősséghez, amit a gyereknevelés jelent. Ó és itt nemcsak arról van szó, hogy a mindennapokban következetes vagyok-e és hasonlók. Hanem tisztában vagyok vele, mekkora károkat okozhat a rossz család egy gyermeknek. Nem javíthatóak, nem korrigálhatóak azok a lenyomatok, amik miattam keletkeznek a kis lelkükben, szívükben. Éppen ezért megy a küzdelem bennem, hogy alapvetően inkább pesszimista emberből optimistává neveljem magam. Ledöntve a környezeti akadályokat és még inkább legyőzve a belső dolgokat, a hónapban 2x megbolonduló hormonokat, mikor leginkább egy dackorszakos kislány, egy hisztis kamaszlány és egy szeszélyes terhes nő vegyítése vagyok- már ami a türelmet és nyugalmat illeti :D Sajnos mindkét téren bőven akad munka még :D
Azért alapvetően sokat javultam már. Eddig, ha valami elromlott, két dolgot gondoltam, hogy persze, ez a formám, nekem úgysem sikerülhet és ez meg ez tehet róla, hogy nem jött össze. De egy ideje az az első gondolatom, ha kudarc ér, hogy megtettem-e mindent, hogy ne érjen, tehetek-e még valamit, hogy megváltozzon a dolog. Passzív szemlélőből egyre inkább aktív cselekvővé lépek elő a saját életemben. Tudom, szégyen, hiszen ez a normális... de nekem újdonság, és nagy harcok eredménye minden kis lépésem.
Amin nem kell már olyan sokat javítanom- de azért még kell - az az a képesség, hogy észrevegyem a mindennapokban a szépet. Mert van- e jobb, mint egy babakacaj,
egy kedves simítás, ölelés valamelyik gyermekemtől? Mi tenne kreatívabbá, mint az hogy a lányom azokat a játékokat szereti a legjobban, amiket én csinálok neki? Hiszen azt Őneki csináltam, szívvel- lélekkel és ezt tudja. 
Tud-e valaki nagyobb önbizalom növelőt, mint az, hogy két ember is van a világon, akinek én jelentem a biztonságot, akik örülnek, ha velük vagyok, akik osztják azt az érzést velem és egymással,
hogy minden együtt töltött perc értékes? :) (Timi, majd szólj, ha morgok, hogy ezt kell visszaolvasnom, jó? Bízom benned!) Első virtuális lelkizésem végéhez értem, egyszer majd folytatom :)
Ezt nagyon jó volt olvasni Tőled :) Hajrá! hajrá! hajrá! Csak így tovább! :)
VálaszTörlésHát, én várom a további lelkizéseidet, mert most itt borzongok és sírok. Nagyon szépen írtál.
VálaszTörlésJátszmába nem belemenni nehéz, nálam sincs a bölcsek köve :) szerintem az a lényeg, hogy mindig tudnunk kell, hogy mi vagyunk a bástya, a kiindulási pont, a gyerek pedig a nagyítós tükör :) Na ezt én is nagyon bölcsen mondtam :D de nem a saját bölcsességem :)
Lina, ez nagyon szép és megható bölcselkedés volt. És igenis nagy dolog, hogy aktív és pozitív vagy, hidd el, sokaknak nem megy könnyen! Még nekem sem mindig, illetve mostanában.
VálaszTörlés