Változások

Legelső változás: van újra munkám :) . Méghozzá olyan, ahol egészen jól meg is fizetik, ha dolgozom. Folyamatos műszakban járok, pár alkalommal még csak nappalra, majd aztán egy nappal- egy éjszaka, 2 nap pihi lesz. Ami ijesztő és vonzó is: egy műszakban nagyon komoly összetartás van, remélem bevesznek a közösségükbe. Eddig úgy tűnik, bekerülhetek :) Ezzel a munkarenddel sokat tudok a lányokkal lenni, ha belerázódtam már, levenni apukám válláról a terhet. Igaz, a nappalos műszak előtt gyermeki időben lövöm fel a bilit, korai a 4. 15-ös kelés :)

Másik pedig a tanév végén lesz: költözünk újra, végre el a mocskos betondzsungelből, ahol nem tudom a gyerekeket kivinni játszani, mert mindenhol beton van  és kosz. Kimegyünk a belvárosból külső kerületbe, az  ablakból egy zöld részre látok, játszótérrel, bicajozásra és görkorizásra alkalmas járdákkal. Az ovi ott van 2 percre, suli még kérdéses, csak akkor váltok, ha találok olyan szupert, ami Vikinek is tetszene és megéri érte változtatni újra, mert nagyon nem akarom őt mozgatni semerre. De ez a suli ahova most jár, nagyon messze van és igencsak poroszos, itt pedig lehetnének barátai, akikkel együtt lehet suli után is, mert ott könnyebben szervezhető program, mint itt, ahol most vagyunk. Hiszen ekkorka lakásba egy emberrel több sem fér már, esszük egymás idegeit, senkinek nincs egy saját zuga, ahova elbújhatna nyugiban. Az új helyen pedig 3 szoba lesz, külön wc és fürdő, nagyon barátságosra, szépre felújított lakás, igazán gyerek és szülőbarátra felszerelt, fényes, kedves.
Van időnk költözésig kifesteni itt, kilomolni a cuccainkat.
Az ovit sajnálom, nagyon szereti Dóri és nagyon szeretik itt. De a barátnőm- akinek a lakásába költözünk- azt mondja, szuper óvónőkkel lesz Dorka, ha sikerül elintézni, hogy a fia helyére menjen a csoportba. Úgyhogy azzal nem lesz gond.
Közelben laknak majd a nagynénéim és a legkedvesebb unokatesóm is, talán gyakrabban látjuk egymást az évi 2-nél...
A  lányok várják nagyon a költözést, csak azt sajnálják ők is, hogy így bizony Emiékkel nem fognak egyhamar találkozni...

Nagymama

Nagy sétából értünk haza, Viki matek házit ír itt mellettem, gondoltam én pedig irkálok kicsit :)

Nagyon sokat gondolok a Nagyira.  Bármennyire is idős (91) éve volt, akkor is nagyon fáj az elvesztése. Nagy hatással volt az életemre az ahogy élt, amiket mesélt, amiket én magam tapasztaltam és persze az,amit róla mesélt az édesanyám és az ő húga. Fura volt látni nagyi nővérét, a  92 éves Sári nénit, aki olyan fitt és szép, hogy sokan 70 évesen is csak álmodnak erről. Végigállta a megemlékezést, majd a temetést is. ( Igaz, úrihölgyként könnyebb fittnek maradni, mind több állásban,több műszakban 3 gyerekkel nagymamámnak volt. De ezt már csak családi keserűség mondatja velem. ) Hihetetlen, hogy tudta a nevünket, pedig a nagyi unokái, dédunokái nem nagyon találkoztak még vele...
A nagymama erős, akaratos, makacs asszony volt, tele szeretettel, tettvággyal. Arra tette az életét, hogy a gyermekeinek jobb legyen, mint neki.  A 4 elemit végzett asszonynak lettek szakképzett, érettségizett gyermekei és egy középiskolai tanár is (az édesapám). Hogyan nevelte a gyermekeit? Azt hiszem a legtöbbet egy történet mondhat erről. Édesapám nyolcadikban szabad idejében a Bosnyákon dolgozott rakodóként. Nem adta ám le a keresetét. Hanem egy szép napon becsengettek a lakásukba a szállítók. Hoztak egy tárcsás mosógépet G. Irén részére (aki akkoriban 3 műszakban dolgozott a textilgyár festőosztályán , majd utána takarított ugyanott még egy fél műszakot). Apukám a keresetéből vette, hogy segítse az édesanyját. Nem kérte tőle, nem azért tette, mert nagyi panaszkodott volna, hogy milyen nehéz 4 ember koszos ruháját kézzel mosni. Hanem mert látta, hogy neki nehéz és ezért segíteni akart. Ezt látta természetesnek az édesanyjától tanulva, méghozzá példából, mindennapi tettekből okulva, nem szavakból, példabeszédekből. És ezt a történetet honnan tudom? No, nem apukámtól, hanem nagyi mesélte MINDEN alkalommal, amikor csak meglátogattam. Elmondhatatlanul büszke volt a gyermekeire, szerette, figyelte az unokáit, dédunokáit, örült az ükunokák születésének is.
Nem érezte jól magát a bőrében az utolsó hónapokban, már a baleset előtt sem. Kezdett kopni az éles ész, kopni a jó kedély. Fájt minden, hiába a gyógyszer. Talán nem hangzik szörnyen, ha azt mondom, hogy megérdemelte, hogy úgy távozzon, hogy megismerte még minden szerettét, nem vesztette el teljesen önmagát.
Ha nem a gyász jön elő, akkor csak mosolyogva tudok emlékezni Rá. Hiányzik, de büszke vagyok, hogy rokonomnak tudhatom.