újdonságok

Szóval az új fejezet: Múlt szerda óta dolgozom. Nagyon boldog vagyok emiatt, hiszen régóta, egyre intenzívebben kerestem munkát, de csak nem lett semmi. Éppen egy próbanapon voltam túl és telefonhíváson: szombati állásinterjút beszéltem meg, mikor hívott Pati, hogyha még munkát keresek, mehetnék hozzájuk az étterembe, ő munkaerőt keres :) méghozzá azonnali kezdéssel. Hős voltam: csak azután bőgtem el magam örömömben, hogy már túl voltam az irodai körön, ahol szerződtünk és bejelentettek :)
Másnap már munkába is álltam, nagyon tetszik a hely.
Közel van hozzánk, 5 perc alatt lassú sétával is odaérek. Tiszta.
Lelkileg nagyon jó nekem ez a váltás, hiszen biztos helyen vagyok, tartós maradhat az állás, ha rendesen teszem a dolgom és beletanulok :) Az, hogy nap mint nap új arcokat látok, hogy megismerem a törzsvendégeket, nagyon jót tesz nekem. Hogy mennyire? amióta ideköltöztünk, napi 2-3x kellett használnom az asztmapipámat. Szerda óta egyszer használtam, este, mikor kicsit 'meglevesedett' az orrom és szorított emiatt a mellkasom. De az eddig megszokott, pszichés okokból kellő puffok elmaradtak :)) De nem csupa habostorta az élet: vannak árnyoldalai is a dolognak: nagyon nehéz ellenállnom a szénhidrátban igen gazdag kínai köreteknek és a jó kis mázas csirkefalatoknak...  vinnem kellene magammal ételt, hogy ne hízzak vissza. Valószínűleg ez is lesz majd...
Egy héttel az én munkába állásom után Dóri is kezdi a dolgozót :) papa elkezdi a beszoktatást. Nagy dilemma volt az nekem, hogy mi legyen, én maximum minden 2. nap mehetnék, de jobb Dorkának az állandó ember, nem szabad váltogatni szerintem. De erről szerdán megkérdezem a bölcsivezetőt is. Akkor még mindenképpen mennem kell, hiszen magát a hivatalos részt csak én intézhetem. Remélem jól ismerem a lányomat és szeretni fogja :) És azt is, hogy rendesen tartják majd a diétáját, nem lesz gond.
Ma elég komoly beszédem volt Vikivel. Kicsit besokalltam, be kell vallanom. Kialakult az, hogy semmi nem elég. Mese, édesség, együtt töltött idő, szórakozás, pancsi...sorolhatnám. Nem tudok/tudunk annyit adni, amiért egy szimpla köszönöm járna és nem az, hogy de még...? A tetőpont az volt, hogy hisztizett, mert ő nagyon nagyon éhes, adjak neki felvágottas kenyeret, kicsi szendvicskatonákban. Megkapta, elkezdte szétosztogatni, kínálgatni, majd otthagyta a felét. Leültettem és elmondtam neki, hogy bizony vannak gyerekek, akik nem sírnak,ha lekapcsolják a mesét, mert nincs tv-jük a mesenézéshez, nem hisztiznek, hogy melyik ruha nem jó,mert nem csinos eléggé, mert alig van ruhájuk, lyukas a cipőjük. És bizony olyan is van, hogy egy gyerek egész nap annyit tud, ha tud, enni amennyit ő vacsoránál otthagyott... Biztosan nem papoltam volna neki erről, ha nem beszélgetek egy baráti párral, akik egy nyomornegyed iskolájában tanítanak és napról napra szembesülnek az élet ezen oldalával. És Viki is hallotta ezt a beszélgetést, akkor még lelkesen mondta, hogy összepakol nekik ruhákat és játékokat... Lehet nem lett volna szabad erről beszélni, mert túl fiatal és nyomasztó ez még neki...de talán nem baj, ha tudja, szerencsésebb sok-sok gyereknél...  A mégmégmég kérdésben most azt próbálom, hogy bizony csökken a kapott dolgok száma, nő a közös időnk hasznos, aktív része, nem akkor néz mesét, amikor tudunk együtt játszani stb és akkor kap majd újból normálisan tárgyi dolgokat, amikor megbecsüli amit kap és, ha legalább mutatja, hogy valóban érti- adok-kapok játszma ez.